Néhány héttel ezelőtt olyan érzelmi falba ütköztem, ami kívülről nem tűnik drámainak – de belül minden egyszerűen... furcsának tűnt.
Nem kiégés volt. Pontosan nem.
Nem sírtam a zuhany alatt, és nem késettem a határidőkkel.
Technikailag megjelentem.
De olyan érzés volt, mintha vízben sétálnék.
Minden egyszerűen... nehezebb volt a szokásosnál. És lassabb.
És valamiért folyton magamat hibáztattam ezért.
Tehát azon a reggelen, ahogy már tucatnyi alkalommal tettem korábban, amikor elakadtam, megpróbáltam átalakítani az energiát.
Gyors zuhany. Erős kávé. Szűk farmer.
És az énAzure Lighthouse gyűrű.
Az a gyűrű olyan, mint egy jelzés saját magamnak.
Nos, rendben, szedjük össze magunkat. Mozogjunk. Gyújtsunk tüzet erre a napra.
Piros.
Nem a puha fajta. Az a fajta piros, ami megköveteli, hogy ránézz. Ami felébreszt.
Az az gyűrű, amit felveszek, amikor emlékeztetnem kell magam, hogy van irányom. Amikor határozottnak akarom érezni magam, még ha nem is vagyok az.
És őszintén? A legtöbbször működik.
De nem azon a napon.
Aznap a laptopom előtt ültem, viselve a gyűrűt, bámultam a bejövő leveleimet, próbálva rávenni magam a cselekvésre.
Két e-mailre válaszoltam. Fél szívvel.
Frissítettem a teendőlistámat, bár semmi sem változott.
Megpróbáltam érezni azt a motivációt, amit a gyűrűtől vártam, hogy adjon nekem.
De nem érkezett meg.
Ehelyett csak feszültnek éreztem magam. Mintha valaki más hangulatát viseltem volna.
Mintha olyan energiát próbáltam volna mozgósítani, amim valójában nem is volt.
Aznap este nem csináltam sokat.
Vacsorára pirítóst készítettem. Néztem egy részt egy filmből, amit már láttam korábban.
Egy ponton bementem a szobámba, és újra kinyitottam az ékszertálcát.
És anélkül, hogy igazán gondolkodtam volna, nyúltam aBátor Öv Gyűrű.
Nem hordtam hetek óta. Talán még tovább is.
Ez nem egy feltűnő darab. Nem ragyog úgy, hogy azonnal magára vonja a figyelmet.
De amikor felhúztam—
valami bennem végre... megnyugodott.
Nem tudom pontosan megmagyarázni.
Nem volt varázslat. Nem volt azonnali tisztánlátás.
Csak csendesebb volt.
Mintha ahelyett, hogy máshol próbáltam volna lenni, hirtelen rendben éreztem magam pontosan ott, ahol voltam.
A zöld számomra ilyen energia.
Nem nyomódik.
Nem emel fel, és nem mondja, hogy keljek fel.
Csak annyit mond: lélegezz.
És azon az éjszakán, ez volt az, amire igazán szükségem volt.
A következő nap nem “ugrottam vissza.”
Még mindig kihagytam egy találkozót, amihez nem volt meg az agyam.
Még mindig volt egy halom mosnivaló, úgy járkáltam, mint egy padló akadálypályán.
De észrevettem az eget.
Főztem igazi ételt.
Azt mondtam, hogy „nem” valamire anélkül, hogy bűntudatom lett volna.
És egyszer csak úgy sétáltam körbe a tömbömön, hogy nem volt a kezemben a telefonom.
Úgy hiszem, akkor kattant be.
A piros arra késztetett, hogy a tisztaságot keressek.
De a zöld?
Ez emlékeztetett arra, hogy nem kell mindig valamit hajszolnom.
Lehet, hogy nem mindig kellene lelkesnek éreznem magam.
Talán néha a legerősebb dolog, amit tehetek...
csak maradjak nyugton. És maradjak magammal.
Még mindig viselem a Lighthouse gyűrűt.
Istenem, még mindig szeretem azt, amit érezni enged, amikor minden rendben van.
Az a bátorság. Az a hevesség. Az az érzés – induljunk.
De most már tudom a különbséget az energia szükségessége között…
és szükségem van arra, hogy visszatérjek önmagamhoz.
Manapság megállok egy pillanatra, mielőtt bármit felvennék.
Kérdezem—hol vagyok ma?
Haladok előre?
Vagy le kell gyökereznem?
Néha a válasz még mindig Tűz.
És hagytam, hogy vezessen.
De néha… az Erdő.
És ez egy olyan erő, amit korábban soha nem ismertem fel.
De most?
Most már úgy érzem, hogy ő az, akiben a legjobban megbízom.