A május nem tűzijátékkal érkezik.
Nem olyan hangos, mint a december, és nem tele kijelentésekkel, mint a január. Ennél lágyabb — mint egy kéz, amely a válladon pihen, mint egy hosszú kilégzés egy olyan évszak után, amely túl sokat követelt tőled.
Van valami a májusban, ami újraérzésre hív.
Visszatérni a bőrödbe.
Észrevenni, ami csendben nőtt, még akkor is, amikor nem figyeltél.
És így ebben a májusban azon kaptam magam, hogy levelet szeretnék írni.
Nem valakinek különösen—hanem azoknak a három nőnek, akik a szívem ritmusát formálták meg a leginkább.
Az anyám.
Az én lányom.
Magam.
Az Édesanyámnak:
Látlak most.
Amikor fiatalabb voltam, nem értettem a csendedet.
Soha nem csináltál jelenetet. Soha nem emelted fel a hangod.
Az életben úgy haladtál előre, mint aki megtanulta, hogyan hordozza a világ súlyát egyszerre kegyelemmel és izomemlékezettel.
És azt távolságnak véltem.
De most—évek múltán—rájöttem: nem azért voltál csendben, mert nem volt mondanivalód.
Te csendben voltál, mert figyeltél.
Mert túlélni akartál.
Mert te adtál olyat, amit senki sem gondolt, hogy először adjon neked: teret.
Úgy gondolok rád most, amikor nyugodt kézzel haladok át egy nehéz napon.
Amikor valamit nem mondok ki, mert a béke fontosabb, mint az igazam bizonyítása.
És rád gondolok, amikor ezt a gyűrűt viselem.
Az, amelyik a zöld kővel rendelkezik, ami úgy ragyog, mint egy titok.
Ez téged juttat eszembe – nem azért, mert feltűnő, hanem mert állandó.
Te voltál az első erdő, amit valaha ismertem.
Az első puha hely, aminek valaha is nekidőltem.
Az első személy, aki a mozdulatlanságot biztonságossá tette.
A lányomnak:
Szánj rá időt.
A világ azt fogja mondani neked, hogy virágozz.
Legyen fényes, gyors és tagadhatatlan.
Előállítani, közzétenni, büszkének lenni arra, hogy milyen elfoglalt vagy.
De itt van az igazság, amit bárcsak korábban megtanultam volna:
Először gyökereztethetsz.
Nyugodtan szánhat rá időt.
Hogy lassan rájöjjünk.
Megváltoztatni a véleményed.
Megpihenni, amikor a lelked azt mondja, állj meg.
Nem tartozol senkinek azzal, hogy folyamatosan virágozz.
Remélem, amikor elveszettnek érzed magad, a zöldet keresed.
Sétálj a fák között.
Érints meg valami élőt.
Engedd, hogy a szél elmondja neked azt, amit senki más nem tudna:
Te egy ősi dolog része vagy. És a válás időt vesz igénybe.
Amikor viselem a smaragdgyűrűmet, arra gondolok, hogy egy nap átadom neked.
Nem azért, mert szép — hanem mert tud valamit.
Tud várni.
Tud növekedni anélkül, hogy hencegne vele.
Tudja, hogyan hordozza a fényt anélkül, hogy figyelmet követelne magának.
Pont úgy, ahogy te is fogsz.
Magamnak:
Jobban teljesítesz, mint gondolnád.
Nem mondom elégszer.
Oly sokat cipeltél már. És mégis—itt vagy.
Felkelsz. Újra próbálkozol. Megtanulod, hogyan pihenj bűntudat nélkül.
Nem vagy lemaradva.
Nem késtél el a saját életedről.
Nem vagy láthatatlan, még akkor sem, ha senki sem tapsol.
Itt vagy.
És megtanulod, hogyan tartozz önmagadhoz egy olyan világban, amely folyamatosan teljesítményt vár el tőled.
Ebben a májusban remélem, megállsz egy pillanatra.
Nem visszaállítani, javítani vagy elérni—
de, hogy tiszteletben tartsuk azt a verziódat, aki egyszerűen csak túljutott rajta.
Remélem, hagyod, hogy a puhaság győzzön.
Remélem, olyasmit viselsz, ami olyan érzés, mintha a kezed lenne a szíveden.
Remélem, emlékszel rá, hogy a zöld nem mindig azt jelenti, hogy menj—
Néha azt jelenti, hogy maradj.
Maradj önmagaddal. Maradj a pillanatban. Maradj a csendben.
Az is előrelépés.
Egy utolsó gondolat
Az ajándékok, amelyek május hangulatát idézik, nem hangosak.
Nem csillognak, hogy lenyűgözzenek, és nem kiabálnak, hogy észrevegyék őket.
Ők maradnak.
Ők emlékeztetnek minket arra, honnan jöttünk.
Akiktől tanultunk.
Azokká, akik még mindig válunk.
Tehát akár az édesanyádat, a lányodat ünnepled, akár csak azt a részedet, amely még gyógyul—
Legyen ez az évszak egy olyan ajándék számodra, amely zöldnek érződik.
Mint a növekedés.
Mint a kegyelem.
És mindig emlékezz arra:
Érdemes vagy a gyengédségre.
A lassúságról.
Valami, ami mélyen és csendesen úgy érzi magát, mint te.