Olyan levél, amit soha nem terveztem megírni, de talán mindig is szükségem volt rá.
Sosem akartam nevet adni neki. Egyszerűen csak… folyamatosan megjelent.
Először kicsi volt. Egy nő belépett a stúdióba, felpróbált egy darabot, és az egész tartása megváltozott. Nem drámaian – csak egy finom elmozdulás. A vállai egy kicsit lejjebb ereszkedtek, egy kicsit mélyebben lélegzett. Néha azt mondta: „Nem tudom miért, de ez most pont olyan, amire szükségem van.”
Korábban azt hittem, hogy az ilyen pillanatok csak véletlenek. Jó összhang. Jó ízlés.
De ez folyamatosan megtörtént. Nem csak az ügyfelekkel, hanem a barátokkal is. Saját magammal is.
És így elkezdtem jobban figyelni. Nem csak azt, hogy a nők mit választanak, hanem azt is, mikor.
És hogy ezek a választások szinte mindig tükrözték, mi zajlik belül – akár tudatában voltak ennek, akár nem.
Az ékszerek számomra soha nem az öltözék kiegészítéséről szóltak.
Sosem a tökéletességről vagy a csillogásról szólt. Tudom, furcsán hangzik, ha valaki, aki egész felnőtt életét drágakövekkel töltötte, mondja ezt. De amit a ékszerekben szeretek, az sosem a fényesség volt. Hanem az érzés. Az a vonzalom, amit egy bizonyos darab iránt érzel, ami logikailag talán nem magyarázható, de valahogy mégis tudod: ma ez az igazi.
Vannak reggelek, amikor valami erőset, ezüstöt, éles vonalakkal keresek — amikor tisztán, határozottan, fókuszáltan akarok érezni magam. Más reggeleken pedig csak a puhaságot kívánom. Valamit, ami emlékeztet rá, hogy nem kell mindig élesnek lennem. Egyszerűen csak... lehetek.
És aztán vannak napok, amikor váratlan dolgok vonzanak. Élénk, merész, talán egy kicsit kaotikus. Nem azért, mert így érzem magam – hanem mert így akarom. Olyan, mintha a jövőbeli énem suttogná: „Gyerünk. Készen állsz.”
Ekkor kezdtem el „energiamezőknek” hívni. Nem spirituális értelemben. Inkább emberi értelemben. Érzelmi tájak, amelyeken végigjárunk. Néha tudatosan, néha nem.
Néha olyan mezőn vagyok, amely nyitottnak és intuitívnak tűnik.
A telefonom lefelé fordítva marad. A mozdulataim lassulnak. A gondolataim lágyulnak a széleken. Kevesebbet beszélek, de többet érzek. Ezek azok a napok, amikor áthaladok azon, amit misztikus teremnek hívok. Amikor tudom, hogy abba kell hagynom a külső zaj hallgatását, és befelé kell fordulnom.
Más napokon a tisztaságot kívánom – nem csak a gondolatokban, hanem a beszélgetésben is. Lassabban beszélek, de közvetlenebbül. Gondosan választom meg a szavaimat és az ékszereimet. Valami földhözragadtat. Valami hűvös tapintásút. Ez az én nyugodt, óceánhoz hasonló állapotom. Nem figyelemre van szükségem – kapcsolatra vágyom.
Aztán vannak azok a ritka reggelek, amikor valami átalakult bennem egyik napról a másikra. Nem mindig tudom, mi az. Csak érzem... tisztán. Tisztán. Ébren. Ezek a könnyű napok. Megvilágosodás napjai. Olyan napok, amikor készen állok írni, mozogni, megjelenni.
Természetesen nem minden nap olyan tiszta az idő.
Néha fáradt vagyok. Nem álmosan fáradt – lélekben kimerült. Lassabb vagyok. Teljesnek szeretnék érezni magam, de tudom, hogy még nem tartok ott. Ilyenkor kapaszkodom valami megnyugtatóba. Valami olyanba, ami emlékeztet rá, hogy rendben van, ha még folyamatban vagyok. Ezt a részemet gondolom erdőnek. Gyökerezőnek. Gyógyulónak. Még mindig növekvőnek, még ha nem is látszik.
És aztán ott vannak a tűznapok. Tudod, mik azok. Amikor valami lángra lobban benned, és már nem kérsz engedélyt. Én nem keresem a tüzet – a tűz keres meg engem. És amikor megteszi, hagyom, hogy vezessen.
Nem minden erő tűz, bár. Néha vihar. Központosított. Sűrű. Kifogástalanul nyugodt. Van egy részem, ami ezekben a pillanatokban tör elő—az a rész, amely tudja, miért áll ki, és nem kell bizonyítania. Amikor nehezebb ékszereket, mély színeket, tömör köveket viselek… az ő. Ez vagyok én a viharomban.
És azokon a napokon, amikor a világ kicsit túl soknak tűnik, azt érzem, hogy melegséget szeretnék érezni. Szeretetet, igen – de nem előadásszerűt. Inkább olyan, mint egy puha páncél. Valami, ami lehetővé teszi, hogy mélyen érezzek, és óvatosan mutassam meg. Valami, ami közel van a szívhez. Akkor tudom, hogy a szereteten haladok át. Nem a szívecskés és rózsás fajta. Az a fajta, ami elég bátorít ahhoz, hogy nyitott legyél.
Vannak olyan idők is, amikor befelé kell húzódnom. Védekeznem. Visszavonulnom. Nem azért, mert elbújok, hanem mert valami olyat ápolok, amit csak én láthatok. Ez nem gyengeség. Ez árnyék. És szent.
Ezek a mezők nem az én találmányaim.
Ők csak valami, aminek végre megtaláltam a nevét.
És amint megtettem, minden megváltozott—ahogyan terveztem, ahogyan kiválasztottam, mit viselek, ahogyan támogattam azokat a nőket, akik a Serene Westernhez jöttek valami olyanért, amit nem tudtak megmagyarázni.
Nem címkézzük fel darabjainkat energia mező szerint, mert nem hisszük, hogy az érzelmeid dobozokba tartoznak.
De minden egyes alkotásunk egy teret foglal el. Egy hangulatot. Egy csendes rezonanciát.
Mert a ékszer számomra az egyik legőszintébb kifejezési forma, amivel rendelkezünk.
Az testen él. Nem kiabál. Nem kér megerősítést.
De azt mondja, amit mondania kell – ha figyelsz.
Nem hiszek az „úgy öltözködni, amilyen lenni szeretnél” gondolatában.
Úgy hiszem, hogy úgy kell öltözködni, ahogy éppen most vagy.
És hagyva, hogy ez a kifejezés vezéreljen előre.
Néha ez tüzet jelent. Néha pedig szerelmet.
Néha egyáltalán nem jelent semmi csillogót.
A lényeg nem az, hogy „helyesen” csináld.
Ez arra szolgál, hogy felismerje, hol tartózkodik.
És aztán—talán—nyúlj valami után, ami segít emlékezni…
nem vagy egyedül ebben.
Nem minden nő fogja használni az általam használt szavakat.
De minden nő, úgy hiszem, érzi ezt.
Akár az energiamezőjének nevezi, akár nem.
Tehát ma megkérdezem magamtól – és talán te is megkérdezed magadtól:
Milyen mezőn sétálok éppen most?
És mit szeretnék, hogy érezzen a világ — mielőtt egy szót is szólnék?
—
Egy nőtől a másikhoz,
aki mindegyik érzést a bőrén viselte.