Nem mindig tudom, mit akarok mondani, amikor leülök tervezni. Elég régóta csinálom már ahhoz, hogy ezt beismerjem.
Néha egy ötlettel kezdek. Más napokon csak ülök. Nincs terv. Nincsenek vázlatok. Csak egy csendes várakozás.
Régebben idegesített—azok az üres terek a minták között. De idővel elkezdtem úgy látni őket, amik valójában: a hallgatás pillanatai. Mert néha az alkotás, amit készíteni próbálok… még nincs kész. Vagy talán én nem vagyok az. És az erőltetés sosem vezet jóra.
Az ékszerek számomra soha nem a divatról vagy a tökéletességről szóltak. Nem nézem a kifutó jelentéseket vagy a színelőrejelzéseket. Az embereket figyelem. Érzem a hangulatokat. Hallgatom a beszélgetések csendjeit – azokat, amikor valaki megáll egy pillanatra és lefelé néz, és tudod, hogy valami igazán fontos történt köztetek, még ha senki nem is mondta ki.
Az a hely, ahol aEnergia mezőa kollekció megszületett.
Nem egy tárgyalóteremben. Nem egy hangulatlapokon. Hanem azokban a csendes köztes pillanatokban, ahol az élet valójában zajlik.
Árnyék Mező Eljött hozzám egy olyan időszakban, amikor nem akartam megjelenni. Nem akartam produktív lenni, nem akartam nyilvános vagy „bekapcsolt” állapotban lenni. Csak létezni akartam anélkül, hogy figyelnének. Ez furcsán hangozhat egy tervezőtől, de úgy gondolom, sok nő érti ezt az érzést.
Én még mindig én voltam—nem szakadtam szét. Csak térre volt szükségem, hogy belső legyek, hogy csendben legyek.
Az a darab, ami Shadow-vá vált, egyszerű volt. Nem csillogott. Nem volt drámai. Csak ez az állandó jelenlét. Az energiát kellett tartania, nem pedig fitogtatnia. És ez tűnt a legőszintébb dolognak, amit abban a pillanatban nyújthatok.
Azóta láttam nőket, ahogy felveszik, és az arcukon ilyen megkönnyebbülés tükröződik. Mintha valami olyat kerestek volna, ami érti, hol tartanak – anélkül, hogy el kellett volna magyarázniuk.
És akkor ott voltÓceán Mező.
Az olyan volt, mint egy sóhaj. Tudod, az a hosszú kilégzés, miután egész nap visszatartottad a lélegzeted? Így kezdődött az Ocean.
Elárasztott az élet—munka, család, a világ, mindez egyszerre—és egy este azt vettem észre, hogy a kék után vágyakozom. Nem a hideg kék után. Nem a csillogó vagy elegáns után. Hanem a puha, meleg, hordható kék után. Olyan színt akartam, ami semmit sem követel tőlem. Ami hagyja, hogy megpuhuljak.
Tehát alkottam valamit, ami magában hordozza azt a lágy érzetet. Valami folyékonyat, csendeset és gyengédet. Az Ocean nem a menekülésről szól. Az egyszerűségről szól. Arról, hogy emlékezzünk: a békét nem mindig a csendben találjuk meg – azt hordozhatjuk, viselhetjük, tarthatjuk magunkhoz közel is.
Storm Fieldmás. Gyorsan megérkezett.
Olyan helyen voltam, ahol abbahagytam, hogy kételkedjek magamban. Abbahagytam, hogy mindenkit kényelmesen éreztessek. Van valami abban, hogy túlélj egy sor apró árulást – emberektől, rendszerektől, sőt a saját testedtől is –, ami arra késztet, hogy ne kérj engedélyt.
A Vihar ebből az energiából született. Nem hangos, nem kaotikus – hanem kiegyensúlyozott. Ez az a fajta erő, ami utána jön. Olyan erő, ami nem kér figyelmet, de nem hajlandó eltűnni.
Úgy gondolom, mindannyiunknak vannak ilyen pillanatai. Amikor nem kell bizonyítanunk, hogy erősek vagyunk – egyszerűen csak azok vagyunk. A Storm azoknak a napoknak szól. Nem azért, hogy megerősítsen, hanem hogy tükrözze azt a megingathatatlan részedet, ami már ott van.
FénymezőLassan jött el hozzám. Szinte mint a hajnal.
Nem volt valami nagy, merész áttörés. Inkább olyan tisztánlátás volt, ami hosszú ködös időszak után lopakodik be. Emlékszem, egy reggel felébredtem, az ablak mellett álltam, és arra gondoltam, hogy új vagyok. Nem drámaian. Csak… elég új ahhoz, hogy újrakezdjem.
A fény lett az az eszköz, amivel ezt az érzést meg lehetett ragadni. Tiszta vonalakat tartottam. Az anyagokat egyszerűen. Semmi túldíszítve. Nem akartam, hogy a dizájn elvonja a figyelmet—azt akartam, hogy olyan legyen, mint egy lélegzet. Mint egy ajtó kinyitása. Mint amikor egy kicsit többet bízol meg.
Amikor most visszatekintek ezekre a darabokra, rájövök, hogy nem csupán ékszereket terveztem – pillanatokat terveztem.
Nem „mérföldkövek”, mint az esküvők vagy évfordulók, hanem azok a köztes pillanatok. Az a nap, amikor végre kimondod, amit eddig visszatartottál. Az az éjszaka, amikor ok nélkül sírsz, és valahogy mégis könnyebbnek érzed magad. Az a délután, amikor belépsz egy szobába, és nem húzódsz össze. Az a reggel, amikor a tükörbe nézel, és azt mondod: „Rendben. Még mindig itt vagyunk.”
Az a tér, ahol Serene Western él.
Tudom, hogy nem mindig találjuk meg a szavakat arra, amit érzünk. Az élet gyorsan halad. Mindannyian csak próbálunk túljutni a héten, összetartani magunkat, mindenkinek mindent megadni. Néha nehéz még megnevezni is, amit érzünk — nemhogy kitalálni, hogyan viseljük el azt.
Ezért fontos számomra az ékszer. Nem díszként. Hanem valamiként, ami meghallgat.
Láttam nőket, ahogy feszes vállakkal és fáradt szemekkel lépnek be a stúdióba, felpróbálnak egy darabot, és láthatóan ellágyulnak. Nem azért, mert hogy nézett ki—hanem azért, mert hogyan éreztette velük magukat.
Az a pillanat—az a beszélgetés.
Nem akarom megmondani a nőknek, hogyan érezzenek.
Szeretnék valami olyat készíteni, ami tiszteletben tartja azt, ahol már tartanak.
Valami, amit viselhetnek, amikor ragyognak. Valami, amit viselhetnek, amikor törnek.
Olyasmi, ami nem kéri őket, hogy legyenek bármi mások, csak pontosan azok, akik most éppen vannak.
És ha közben még csak egy kicsit is jobban kapcsolódnak önmagukhoz, az energiájukhoz, a saját csendes bölcsességükhöz – akkor az már elég.
Ez több mint elég.
Mert néha az ékszer valóban csak ékszer.
De néha... ez az egyetlen dolog, ami tudja, hogyan tartsa azt, amit nem tudunk kimondani.